Február 23. legyen a romák ellen elkövetett rasszista terrortámadások áldozatainak az emléknapja

A 2008-20009-ben magyar férfiak által végrehajtott rasszista indítékú támadások hat ember halálát okozták!  

Ki fog kiállni az állam nevében, és elmondani, hogy megillette volna őket a védelem és ez kudarcos volt, amiért bocsánatot kérnek!

A négy férfi elkövető Besenyszögön rablást követett el, az innen származó fegyverekkel a debreceni menekülttáborra leadott lövésekkel szándékaik szerint koszovói romákra lőttek. További kilenc településen támadtak meg romákat fegyverekkel és gyújtópalackokkal. 2008. július 21-én Galgagyörkön, augusztus 8-án Piricsén, szeptember 5-én Nyíradonyban, szeptember 29-én Tarnabodon, november 3-án Nagycsécsen, december 15-én Alsózsolcán, majd 2009. február 23-án Tatárszentgyörgyön, április 22-én Tiszalökön, augusztus 3-án Kislétán támadtak. 

A támadásokban életét vesztette 

Nagy Tiborné és Nagy József – Nagycsécsen,

Balogh Mária – Kislétán,

Csorba Róbert és Csorba Robika – Tatárszentgyörgyön,

Kóka Jenő – Tiszalökön. 

(Fotó: Turay Balázs)

Gyerekeket is támadtak, az öt éves Csorba Robika életét kioltották a lövések, a lánytestvére megsérült, a kislétai Balogh Mária 13 éves lányának a testébe mintegy százötven sörétszem fúródott, roncsolta a nyakát, arcát, koponyáját, mellkasát és felsőkarját.

Erről a szörnyűségről nem lehetne másként, csak a legpontosabb tényekkel írni! 

Turay Balázs fotós írta le, hogy az elvetemültségük szintje abban is megmutatkozik, hogy az utcáról, autóból indított támadásoktól hónapok alatt jutottak el oda, hogy az áldozatok saját otthonába bejutva törtek az életükre.

A gyilkosok maguk vallottak arról, hogy rasszista indítékkal hajtották végre a gyilkosságokat, elmondták, hogy a közösség megfélemlítésére  törekedtek, polgárháborús konfliktus kirobbantására törekedtek. 

Az áldozatokat a származásuk alapján választották ki. 

A romák ezt már a támadások idején is jól tudták, rettegésben teltek a hónapok és úgy tűnt, hogy nem számíthatnak védelemre. Szélsőjobb, félkatonai szervezetek félelemkeltő masírozásait már évek óta tűrniük kellett, és tovább fokozta a roma közösségek traumáit, hogy a nyilvánvaló terrorfenyegetettség sem mozdítja meg a védelmi szerveket.

A rasszista indítékkal elkövetett terrorcselekmény sajnos nem példa nélküli. Európában leginkább a Német Neo-náci Nacional Socialist Underground terrorista szervezet (NSU) 2000 és 2007 között minimum 10 személy ellen, főként törökök ellen elkövetett gyilkosságait idézi, két csőbombát is robbantottak török lakónegyedekben. Félelmetesen hasonlít az is, hogy a hatóságok és a rendőri szervek, a belügy és a titkosszolgálatok, informátorok részéről csak a sorozatos kudarcot lehetett tapasztalni és a hatóságok rendszerszintű rasszizmusa is tényező lehetett abban, hogy ennyi támadást végre tudtak hajtani. Németországban egészen 2012-ig nem derült ki az elkövetők kiléte és az áldozatok elleni előítéletek ott is nehezítették a felderítést. A köznyelv és a sajtó is évekig “döneres gyilkosság”-ként hivatkozta és drog vagy más bűnügyeket feltételeztek a megölt áldozatok körül. Gyakorlatilag a gyilkosok saját videói lettek a rasszista terror bizonyítékai.

Amíg a felderítések után Németországban Angela Merkel bocsánatot kért az áldozatok hozzátartozóitól, addig itthon az azóta is porondon lévő politikai elit hárít és relativizálja a tragédiasorozatot. Mielőtt rátérek egyes politikusok személyi felelősségére, szeretnék az állam szerepéről és felelősségéről szót ejteni. Az államnak ugyanis elsődleges szerepet kellett volna vállalni abban, hogy megértsük és feldolgozzuk hogy ez nemzeti szintű tragédia és nem csak a roma közösségeknek kellene elhordozni az ezzel járó gyászt és veszteségeket!

Az elmúlt években a tragédiára emlékeztető írások zöme arról értekezett, hogy magukra maradtak a romák a trauma feldolgozásának a folyamatában is. A társadalom azért is maradhatott többnyire közömbös, mert azóta sem tapasztaltuk, hogy a gyűlölet, az előítéletek ellen tettek volna intézkedéseket az állam részéről. Hogyan tudunk társadalmi léptékű elvárásokat támasztani egy olyan felelőtlen állam felé, amelyik a hatóságok által elkövetett sorozatos hibák ellenére sem biztosított az elmúlt 16 során tisztességes kárenyhítést a támadásokat elszenvedett túlélőknek és az áldozatok hozzátartozóinak sem?

Az állam jelenlegi emlékezet-politikáját a kommunista rezsim áldozataira emlékezés és a diktatúra hatalmi működésének feltárása határozza meg. Nemzeti Emlékezet Bizottsága Hivatalát is ezzel a céllal alapították. Február 25. a kommunizmus áldozatainak az emléknapja. A szembenézés azzal együtt is fontos, hogy a jelenkori régi-új politikai formációk ezt a folyamatot is rendre megcsúfolják.

Politikai döntés és illetékesség kérdése, hogy egyszer valakik hivatalból megnevezzék a romák milyen fajta hatalmi működéseknek az áldozatai?

A nagypolitika ugyanis beleszólást enged magának a romák csírájában is alig észlelhető emlékezetmunkájába is, de olyan elvárásokat támasztanak, hogy a régi nevén ORÖ falán elhelyezett emléktábla kerüljön el szem elől. A lelkiismeretük elnémítása még mindig fontosabb, mint az áldozatok emléke? (Úgy tudjuk az aHANG petíciójának nyomására helyezték vissza.)

Az emlékhelyek és alkalmak az ártatlan áldozatok előtt tisztelegnek és segíthetik a túlélők gyógyulását is.

Az áldozatok, a túlélők és családjaik számára a gyász és az emlékezés helyei továbbra is a magán emlékhelyek, illetve a sírhelyek maradnak. Az egyéni gyász és feldolgozás nem jelentheti a magára hagyásukat, viszont nem tudom létezik-e arra kultúránk, hogy az emlékezés privát és nyilvános dimenzióját jól összeegyeztessük?

Az érintett településeken például elutasítóan kezelik az emlékezést. Jól példázza ezt Tatárszentgyörgy vezetőségének és lakosságának Alex Schikowskia német származású művész által készített 3,4 méter széles és 5 méter magas “Róbert és Robika” címmel készült, faragott szobor felállítására adott reakciója. A képviselő-testületi ülésen leszavazták a köztéri szobor elhelyezését, mondván az alkotás mindig a tragédiára emlékeztetné őket. Miközben éppen részt kellene vállalni, hozzá kellene segíteni az erőszakot közvetlenül elszenvedőket és hozzátartozóit, hogy létrejöhessenek a saját szervezeteik és legyen beleszólásuk a emlékezetpolitikai formák alakításába.

Az emlékhelyek és a megemlékezési alkalmak nem a közösség vagy a társadalom további gyötrésének az eszközei. 

Az akkori kormány sem nőtt fel a tragédia súlyához sem morálisan, sem kegyeleti vonatkozásban. A tatárszentgyörgyi áldozatok temetésére Szűcs Erika, szociális minisztert küldte képviselni. Aki nem emlékezne rá, ő az aki a szociálpolitika szintjére emelte az elhíresült “érpataki modellt”, ami a népet jókra és rosszakra osztotta, érdemtelen és érdemes szegényekre, és aprócska bűne még, hogy uzsora naptárakat helyeztetett el a postahivatalokban. 

A Gyurcsány kormány a romák gyászát és brutális leölését is a szociális ügyekhez rendelte!

Tartja magát a kérdés: a romák milyen fajta hatalmi működéseknek az áldozatai?

A tudatlanságból vagy burkolt rasszizmusból fakadó megnyilvánulásoknak jellegzetes példája Balog Zoltán “embertelen” miniszter, illetve az elsőfokú ítélet megismerésekor emberi erőforrás miniszterként tett nyilatkozata: Bízom benne, hogy az első fokú ítéletet másodfokon is megerősítik, és ennek köszönhetően mindenki megérti végre: mindig az áldozatok mellett kell állnunk! És ez nem többség vagy kisebbség, hanem emberi méltóság kérdése.

Vérlázító ez a kijelentése! Ezzel ugyanis az a szándék, hogy törlődjön az értelmezésből az etnikai szál, így a politikai és társadalmi aspektusból adódó felelősségek, tanulságok levonása elkerülhetőek.  Ez a hozzáállás máig elég jól tartja magát a közéleti megnyilvánulásokban. Mit lehet csodálkozni azon,  hogy a nem romák többsége sérelmezi, ha a romák szeretnék elismertetni a tragédiát közös nemzeti tragédiaként, miszerint arra emlékezteti őket, hogy itt ölték a cigányokat, pedig Szögi Lajos és Marian Cozma is megtörtént. Igen, máig ez a válasz, ami kegyeletsértő módon még a megemlékezések, az évforduló idején előkerülő politikusi nyilatkozatokban is megjelenik.

Elkerülhetetlen szembe nézni azzal, hogy a tragédia sorozatnak hatalom-politikai és gyűlölet-politikai előzményei voltak, aminek a befolyását maguk az elkövetők elmondásai, előélete és a motivációik is tisztába tettek a bírósági eljárásban.

A per illetve vádbeszéd is kitér Bayer Zsolt által készített, általa kreált és elmondott hamis információkat és uszító tartalmakat közvetítő galgagyörki riportjának az elkövetőkben kiváltott hatására, és befolyását arra, hogy ott támadtak először.

Bayer Zsolt, mint közszereplő és újságíró soha nem lett ezért felelősségre vonva. 

Nem egyedüli vagy magányos teljesítmény, amit Bayer produkált a romák elleni uszításokkal. Ismeretesek a 2006-2010 időszakra tehető belpolitikai zavargások, a cigánybűnözés szólamok, a Jobbik és Fidesz kötődésű tagokkal alapított Magyar Gárda masírozásai és az akkori média pl. Kurucinfo, Eco TV, HírTv gyűlöletgyára.  Novák Előd, Vona Gábor, Toroczkai László, Bencsik András csak néhány név, akik ezekben – a zavargásoktól, a gárdáig és a gyűlölet kampányokig – kulcsfigurák voltak, és akiknek az eltelt időszakban települési szinten is és parlamentben is mandátuma volt vagy jelenleg is van. Mondhatni, bérelt helyük lett a főáramú médiában, szakértőznek és volt náciként véleményvezérkedésüket már stúdióból gyakorolhatják. Az ő rehabilitációjuk és a nemzet keblére emelésük megtörtént, politikai családjukkal együtt. Ez ráadásul össz-párti teljesítmény volt.

A támadássorozat kollektív emlékezetből történő kiutasítása kollektív büntetésnek is értékelhető. 

Akadályozza a közvetlen áldozatok és túlélők elszenvedett traumáinak a feldolgozását, sőt nem nyitja meg a tisztességes kárenyhítés lehetőségét és elkendőzi a nyomozás, hatósági eljárás, a felderítés, vagy akár az orvosi ellátás során elszenvedett jogsérelemért fennálló felelősség kérdését.

A kárenyhítést sem kezdte meg azonnal az állam, a bírósági tárgyalásokra várt egy ilyen helyzetben is, nem kérdés, hogy az áldozatok számára további traumákat okozott.

Az áldozatok lakhelyeinek, vagy lakhatásának helyreállítását civilek próbálták rendezni, egy áldozatsegítő roma programmal, a Phralipe nevű szervezet koordinálásával. A Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium figyelmen kívül hagyta, hogy a meghívásos pályázaton a részükre megítélt 8.5 millió forint, nagyságrendje nem alkalmas az áldozatok életminőségének javítására, de a rehabilitálásuk megkezdésére sem. A két millió körüli összeg házanként annyit ért, hogy átmeneti állagjavítást végezhettek, és ma sem lehet nyugalmuk, hiszen végül nem tudtak azokban a házakban maradni ahol a támadások érték őket. A tatárszentgyörgyi áldozatok családjánál egy éve ilyenkor például nem volt villany és beszakadni készült a tető, az édesanya házában tervezés és kivitelezés gondok adódtak.

Ki lehet jelenteni, hogy mind a célját és szándékát tekintve sokkal inkább arra volt ez jó, hogy a “fehér állam” képviselete kivásárolhatta a lelkiismeretét.

Erre bizonyság az is, hogy az áldozatok hozzátartozói és a támadások túlélői az első fokú ítéletet követően is csak egyszeri kárenyhítést kaptak, mintha az elszenvedett károk egyszeriek volnának. Az Orbán kormány 2013-ban egy kormányhatározatban elismerte a 2008-2009-es Gyurcsány és Bajnai kormány felelősségét és elrendelte az elszenvedett károk felmérését és a kárenyhítést. Az állam, illetve 2014-ben Balog Zoltán az áldozatsegítésre szakosodott, Fügedi László által vezetett Fehérgyűrű Egyesületet kérte fel, hogy mérje fel és tegyen javaslatot a kárenyhítésre. Sejthető, hogy végül mégis Balog döntött a kárenyhítés mértékéről és a Fehérgyűrűt 6.5 millióért az áldozatokkal való után követő kapcsolattartással is megbízta ugyan, de innentől az állam nem vett részt az áldozatok segítésében. 

A határozat végrehajtásának lefolytatása arra enged következtetni, hogy leginkább a második Gyurcsány kormány felelősségének a rögzítése volt az Orbán kormány célja.

Utólag bebizonyosodott és menet közben is jól látható volt, hogy a sok-sok hibával, több elakadással lefolytatott kárenyhítés sem a tragédia súlyához mérten, sem a kialakult életkörülményeikhez mérten nem volt kielégítő, semmire nem vezettek az áldozatok és hozzátartozóik életminőségére nézve. Nincs rendszeres pszichés támogatásuk, sem pedig rendszeres anyagi járadékuk, hogy a feldolgozatlan gyász mellett enyhüljenek a napi terheik. Mibe kerülne a magyar államnak, ha például Csorba Robika életben maradt testvéreinek az iskoláztatására kiemelt figyelmet fordítanának? Csak remélni merem, hogy a kislétai támadás túlélőjének biztosítják a folyamatos segítést, hiszen olyan sérüléseket szenvedett el, aminek következtében soha nem lesz teljes mértékben munkaképes.

Ilyenkor az is eszembe jut, hogy 2022-ben az egyik elkövető már szabadult!

Számos ponton a politikai elit folytatólagos felelősségére kell felhívni a figyelmet.

Ezért is van annak jelentősége, hogy az országgyűlésnek kell döntenie az országos emléknap elfogadásáról. Az a viszonylag egyszerűnek gondolt kérdés is, hogy ki legyen aki beterjeszti az országgyűlés elé a javaslatot akár belső konfliktusokat, illetve erkölcsi dilemmákat okozhat. Okoz is. Talán egyszer alakul egy olyan patkó, ahol nem kell szégyenkeznünk, ha a pártokhoz fordulunk kegyeleti és emlékezetpolitikai kéréssel, mert eddigi megnyilvánulásaik során főként egymás minősítésére használták a megszólalási alkalmakat.

A túlélők és az áldozatok emléke az országgyűlésben téma kellene legyen, sőt arról is kellene beszédeket mondani, hogy az életjáradékuk tisztességes legyen! A túlélők és az áldozatok hozzátartozóinak tisztes segítésére való felhívás mellett, nagyon fontos volna az anti-rasszista és gyűlölet elleni politikai hangokat felerősíteni. Legalább a roma képviselőknek az emlékezetpolitikai munkával párhuzamosan kellene dolgozniuk a gyűlölet-propaganda és a romák elleni közbeszéd és kirekesztés ellen, hiszen ezek máskor is, számos módon és alkalommal vezettek gyűlöltbűncselekményekhez és terrorhoz.

Feladatunk van, abban hogy a tragédia és az odáig vezető mulasztások társadalmi jelentőségéről és a közös gyászként való értelmezésről a szélesebb nyilvánosságban és a szűkebb közegben is edukáljunk.

Elérkeztem egy másik fájó ponthoz, a politikai aktorok nyilvános beszédeihez és emlékező szövegeihez. A beszédek nagyon fontos eszközei a méltóságteljes feldolgozásnak. Azonban nagyon sajnálatos tapasztaltaink vannak ezen a téren is. Figyelmet kell fordítanunk arra, hogy ne kapjanak helyet öncélú politikai szólamok, a tragédiákról ne beszéljenek közhelyekkel és óvjuk meg az emlékezetet a torzításoktól. Az áldozatok és hozzátartozóik iránti tisztelet megköveteli, hogy a beszélő felkészült legyen, pontosan fogalmazzon a történésekről és tisztában legyen azzal milyen méltó retorikával tudja támogatni a feldolgozást.

A társadalmi ellentétek és a romák rendszerszintű kirekesztése, bántalmazása, diszkriminációja és a gyűlöletkeltés ellenük nem állt meg. A tragédia sorozat óta is hiányoznak az érdek nélküli, a humánumra épülő politikai kiállások. Minden le van csendesítve, mind az erőszak, mind az éhezés, amit elszenvednek a telepeken élők.

Mindeközben érdemi munka nem történik a roma jogvédelem terén! A civil vonalon zajló drága stratégiai perekkel nem lehet a tömegével előforduló jogsérelmeket kezelni, a jogvédő roma civilek viszont többek között forráshiány miatt gyakorlatilag megszűntek. Állami vonalon pedig minden jogvédelmet ellátó intézményt visszaminősítettek, leépítettek (pl. Egyenlő Bánásmód Hatóság, a referensi ügyvédi hálózat, önálló kisebbségi ombucman, sőt, a kormányzati szervek egy kis csavarral, mentesültek az egyenlő bánásmód követelménye alól).

Ilyen társadalmi, politikai közegben nem meglepő, hogy a roma közösségek és szervezeteik megemlékezései, emlékezetpolitikai törekvései az elmúlt tizenhat év alatt nem tudták előidézni a szembenézést.   A többségiek részéről továbbra is a felejtés vagy a továbblépésre késztetés és a kirekesztés a választott reakciók. Mindezek miatt is, a nyilvánosságban kell tartani a feldolgozás és a szembenézés folyamatát.

Jelenleg, a támogató politikai aktorok és február 23-át kerületi (Józsefváros) és fővárosi szinten emléknappá nyilvánító önkormányzatok részéről is annyit látunk, hogy besorolták az emlékezést a cigány aktivisták éves eseményei közé, mint “kulturális”emlékező alkalmat, amiben tisztelettel közreműködnek. 

Azonban a gyűlöletpropaganda társadalomra gyakorolt hatásairól folyamatosan beszélni kellene, dehát tizenhat év alatt sem jöttek létre a megelőzést segítő gyakorlatok és a párbeszédnek helyet adó fizikai terek is hiányoznak.

Most megint olyan hírek jönnek, hogy alakul a magyargárdához hasonló szervezet! 

A közbeszédet most a háború és a gazdasági válság uralja, és az EU Parlament összetétele is jobb szélű. Semmi jóra nem számíthatunk kisebbségvédelem és anti-rasszizmus terén! Az emberi jogok, és minden ami azon keresztül közelít értékét veszítette. 

Mi, persze hiába ismerjük fel a provokátorokat, nem tudjuk önállóan megakadályozni a gyűlöletet-propagandát és az abból fakadó atrocitásokat. Kiktől várjuk és kik fogják támogatni az erőszakmentes ellenállást? A sajtó (telex pl.) úgy prezentálta a kitörés napján szerveződött anti-fasiszta tüntetőket, mint egy meg nem értett néhány fős gyülevész bandát, akik a több ezres jelmezes “sportoló” tömeget provokálják. 

Másnapi borzalmas élményem, hogy a bolgár kopasz, “made in Bulgaria” tetovált nyakú-fejű “túrázók”, akik a Telex szerint sportolók, hiszen futva “törtek ki” a várban, ellepték a Szófiába induló repülőt. A gépről az érkező terminálra szállító buszon, alig bírtam elviselni, hogy centiméternyi közelségben álltak körülöttem! A magyar náciktól kapott kis matricáikat mutogatták, ha esetleg nem vettük volna észre, hogy kifélék! Nem hasonlítom az érzést a támadásokat elszenvedőkéhez, de soha ilyen belső feszültséget nem éreztem, mint a közelükben! Bármerre próbáltam elmozogni, mindenhol ők voltak! 

A nácik, a nyilasok és ideológiájuk megértésre talál Európa-szerte, addig a gyűlölet elleni kiállásnak szankció és büntetés a része, sőt rendszerrombolással meggyengítik a gyűlölet elleni munka jogi eszközeit, hiszen a gyűlölet hatalom-politikai tényező.

Az emlékezetpolitikai munka éppen ezért is fontos, az ártatlan áldozatokra emlékezik, és az élőket figyelmezteti!       

A politikai szereplők határozzanak arról, hogy a gyűlölet-gyilkosságok ártatlan roma áldozatainak az emléke nemzeti emlékezetpolitikai ügy. Amíg ezt nem ismerik el, addig arra enged következtetni, hogy a nemzetképpel összeegyeztethető a rasszista gyilkosság és továbbra sincs tisztázva, hogy a magyarországi romák nemzetalkotó tényezők.

Ki fog kiállni, és elmondani, hogy megillette volna őket a védelem és ez kudarcos volt, amiért bocsánatot kérnek! 

Leírta Bari Judit